Nem mozdultam. A csendet csaknem tökéletesnek nevezhettem: az egyetlen zaj a penna finom sercegése volt a teremben, amikor hozzáért a pergamenhez. Piton a székében ült, látszólag észre sem véve engem, de biztosan tudtam, hogy a teste minden porcikájával érzékeli a jelenlétem. Azonban egyetlen szót sem szólt, én pedig nem voltam olyan bolond, hogy megpróbáljam megtörni a csendet. Az amúgy is tökéletesnek tűnt, kényelmesnek... Majdhogynem kellemesnek.
Professzorom az asztalának dőlt miközben azokat a dolgozatokat javította, amiket az osztályom írt a reggeli bájitaltanon. Figyeltem a jobbját, ahogy - ó, azokkal a hosszú, karcsú ujjaival - egy nagy B-t kanyarított az egyik tekercsre. Kétségem sem volt afelől, hogy az könnyen lehetett akár a sajátom is. Nem mintha érdekelt volna.
Sápadt alakja valósággal világított a terem sötétjében. Kifejezéstelen arc, fénylő fekete haj, összpontosítástól összeszűkült sötét szemek... Furcsán nyugodtnak éreztem magam. Ha rám fordította volna azokat a tintaszínű gömböket, biztosan beléjük fúltam volna.
- Levegő, Mr Potter.
Pislogtam egyet. A selymes mély hang csak nehezen tudott áthatolni a fejemben uralkodó ködön... és aztán, mikor végül sikerült felfognom a szavait, újra pislogtam.
- Ó. - Nem tudtam elnyomni a pirulási kényszerem; milyen szánalmas vagyok! Egyedül Isten a tudója, mióta tartottam már vissza a lélegzetem...
Egy röpke pillanat műve volt csupán: az éjszínű szemek felnéztek, rám, fürkészve... mire az arcomon lévő pír elmélyült, a torkom pedig kiszáradt. Azonnal lehajtottam a fejem és a padlóra meredtem, a szívem vad vágtába kezdett a mellkasomban. Most meg miért ilyen nedvesek a tenyereim?!
Egy pillanattal később újra meghallottam a penna sercegését, és ettől aztán egy kicsit ellazultam. Ha Piton észre is vette a zavaromat, nem tette szóvá. Hála az égnek.
- Mr Potter. - Á, felejtsétek el. - Emlékszik még, miért ért engem az a megtiszteltetés, hogy most itt a magaménak tudhatom?
Öntudatlanul is az alsó ajkamba haraptam. Menjen a francba, azzal a szexi hangjával együtt! Pedig annyira szeretnék itt és most az övé lenni...
- Én... Büntetőmunkát kaptam, tanár úr.
Hogy lehet egy szempár ennyire őrülten fekete? Minden fény, minden érzelem nélkül?
- Így van. - Piton hosszan figyelt engem; éreztem a melegséget a testemben, ahol a szemei lyukakat égettek a bőrömbe. Vajon Dumbledoretól tanulta ezt az átható pillantást? A torkom még szárazabbá vált, ahogy folytatta: - Akkor miért nem tűnik egy kicsit is bosszúsnak a büntetés miatt? Valójában, mintha egyenesen élvezné.
Ordítani akartam, és zsíros hajú szemétnek nevezni őt, ahogy régen tettem... de nem tudtam, most már nem. Mégis hogyan magyarázzam meg neki, hogy valahol a negyedik és hetedik roxforti évem között tisztelni és... csodálni kezdtem őt? Ördög és pokol, komolyan kivágnám ezt az érzést a testemből, ha tehetném. Ha tehetném.
A hallgatás mellett döntöttem. Erre a kérdésre nem igazán van rendes válasz.
Elvégre tényleg élveztem vele lenni, még akkor is, ha csak büntetőmunkáról volt szó.
Piton letette a pennáját miközben tovább figyelt engem. A tekintette olyan éles volt, hogy muszáj volt ismét elfordítani az arcomat.
- Jöjjön ide, Mr Potter.
Megdermedtem. Mi a fenét akar? Egész eddig mindössze egyetlen egyszer mozdultam el erről a székről, amikor oda kellett adnom neki egy bájitalos könyvet. Egyébként a helyemen ültem, és azt csináltam, amire utasítottak - vagyis megtisztítottam a polcokat és az üstöket. Körülbelül fél órája fejeztem be a munkát, de nem kaptam engedélyt a távozásra, így hát maradtam.
Azt mondtam, "engedélyt"? Pitonnak inkább utasítania kellett volna, hogy kívül tudjon engem a tanterméből. Egek, a bájitalmester beleegyezésével boldogan ott maradtam volna az éjszaka hátralévő részére. Vagy anélkül, egyébként.
- Valami baj van a hallásával? - A bársonyos hang egyszerre igencsak jegesnek tűnt, és jó párszor pislognom kellett, mire sikerült eloszlatnom a ködöt a fejemből. Basszus. - Azt mondtam, jöjjön ide.
- Igen. Elnézést - Inkább éreztem, mintsem láttam, ahogy összevonja a szemöldökét, ezért gyorsan hozzátettem: -, uram.
A szívem a torkomba ugrott, miközben felálltam és lassan megközelítettem őt, de most őszintén, nem tehettem ellene semmit. A professzor egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit, helyette az égő - ebben biztos voltam - arcomat tanulmányozta, és valahogy az az érzésem támadt, hogy... tudja. Már úgy, hogy... tudja.
Nagy meglepetésemre azonban Piton semmilyen kommentárt nem fűzött az elvörösödésemhez. Már épp azon kezdtem töprengeni, vajon mennyi köze van ennek ahhoz, hogy ő a nagy, tökéletes házvezető - ellentétben az olyan girnyó mardekárosokkal, mint például Malfoy és társasága -, mikor hirtelen ő is felállt.
Oké, nem olyan hirtelen, de még így is éreztem, hogy bizsergés szalad végig a gerincemen. A mozdulata kecses volt, elegáns, és én a következő pillanatban előtte találtam magam. Visszatartottam a lélegzetem.
- Nyújtsa ki a kezét.
Automatikusan engedelmeskedtem, mire egy közepes méretű, hűvös üvegcsét nyomott a jobb tenyerembe. Csak egy futó pillantást vetettem a fiolára, egyébként összes érzékszervemmel a tanáromra koncentráltam. Az ajkai pengevékonyak voltak, de nem olyan szigorúak, mint általában.
- Ez egy nagyon ritka bájital, Mr Potter. - A szájáról lecsusszanó szavak lágyan cirógatták a bőröm, akármilyen tárgyilagosak is voltak. Istenem, értelmezni is alig tudtam őket, egyszerűen csak beleolvadtam az érzésbe, ahogy körülvesz Piton hangja. - Hat hónapomba telt megfőzni. Próbálja nem elejteni, ha képes erre, rendben?
Döbbentnek kellett volna lennem, hogy a puszta jelenléte a közvetlen közelemben képes ilyen mély hatást gyakorolni rám, de egyszerűen nem tudott érdekelni. Lassan bólintottam; A verbális válaszadáshoz nem igazán éreztem elég jól magam.
Ilyen némának kellett volna maradnom, de a következő pillanatban hangosan levegőért kaptam, és mindketten tisztán hallhattuk, milyen érdessé vált a hangom. Hogy miért kaptam levegőért? Nos, csupán azért, mert kedvenc görbe orrú professzorom megérintette a nyakamat, ott, ahol a bőr szabadon maradt a talár fölött.
Remegés szántotta végig a testemet, és mindenhol libabőrös lettem tőle. Piton soha nem érintett még meg azelőtt!
- Nicsak, nicsak, Potter.
Ó, édes Merlinem! Tudja! Tudja, tudja,tudja,tudjatudjatudjatudja...!
Észrevettem, hogy elhagyta a megszólítást. Szóval csak játszik! Hogy az adrenalin szintem az egekbe szökjön miatta, hogy remegjek és őrülten dübörögjön a szívem... Ez vagy te, Perselus Piton, még mindig csak egy zsíros hajú szemétláda.
De ohhh, akkor is szeretem az ujjaidat.
- Nagyon vigyázz arra a fiolára. - Még mindig halk volt, de kihallottam az elégedett árnyalatot a hangjából miközben tovább beszélt. Nagyon szórakoztató lehetett ilyennek látni engem. - Nem áll szándékomban egyetlen pillanatot is elpocsékolni az elkövetkező hónapjaimból azzal, hogy helyrehozom az egyesek által esetleg elkövetett hibákat.
Milyen fiola? Milyen hibák? Abban biztos voltam, hogy az "egyesek" megnevezés engem takar, de máskülönben fogalmam sem volt róla, miről beszél. Az ujjai lesiklottak a nyakamon, aztán újra föl, ezzel minden ép gondolatot kitörölve az elmémből. A fejem megtelt vele, a sápadt alakjával, a lobogó fekete köpenyével - Még valamilyen bájital-hozzávaló illatát is éreztem rajta, amit nemrég használhatott.
Melegség futott végig rajtam, de a jobb tenyeremet furcsán hűvösnek éreztem. Mi van a kezemben? Sima és vékony, mint egy...
- Potter. - Kis híján felnyögtem attól, amilyen hangon kiejtette a nevemet, puhán és bársonyosan... de a következő hang nem tőlem származott: Fura roppanó-csörrenő zaj volt, amit rögtön a tenyerem nedves érzése követett.
Ó, az üvegcse. Már emlékszem.
- Rémlik valami arról, hogy ne ejtse le, Mr Potter? - Á, most már ismét "miszter", pedig igazából nem is "ejtettem" le. Nagyon jó, Piton. Még csalódott-bosszúsnak is hallatszol... egy kicsit. - Dőreség elvárnom egy ilyen egyszerű feladat teljesítését egy tizenhét évestől?
Kurtán megráztam a fejem, miközben a talárom oldalába töröltem a nedves kezemet. Nem nagyon mondhattam semmit, ezek után nem. Tudott rólam, és... azt hiszem, addigra már én is róla. Az egyetlen kérdés, ami megmaradt, hogy "mi a fene lesz ezután?"
- Büntetőmunka, fiatalúr, a hónap hátralévő részére - szólt végül a bájitalmester, majd tett egy nagy lépést hátra. Nekem amit meghallottam a "büntetőmunka" szót, széles vigyor terült szét az arcomon, Pitonnak ellenben egyetlen arcizma sem rezdült. - El fogom érni, hogy megtanuljon odafigyelni, és nem tönkretenni mások munkáját. - Oh, ez egyszerűen remek, professzorom. És pontosan milyen büntetéssel is szándékozol megtanítani nekem, hogyan legyek figyelmes? - Elmehet. Holnap este nyolc órakor várom itt.
Egy szót sem szóltam, csak bólintottam, aztán nekiláttam összeszedni a holmimat. Pár pillanattal később már a tanterem ajtaja előtt álltam, még mindig azzal a hülye vigyorral a képemen. De hé, hormonfűtött serdülőként minden jogom megvan úgy viselkedni, mint egy hülyének karácsony közeledtekor.
Meg akartam fordulni, hogy mondjak valamit, de Piton hangja keresztülvágta a félig megformálódott mondataimat:
- Ne késs, Potter.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek: rávigyorogtam. Már amúgy is jó ideje szentimentális kis griffendélesnek tartott.
- Nem fogok, uram. - A fekete szempár megvillant egy pillanatra, és ez nem kerülte el a figyelmemet. A vigyorom ördögien feljebb kunkorodott. - Biztos, hogy nem fogok.
|
