Ez az egész ökörség az ő ötlete volt - tehát ha volt az ég egy adta világon akárki, bárki, akit hibáztathatott, azt ott állt, lényegében véve meztelenül, és szomorúan bámult rá vissza a tükörből. Keskeny, fehér kis vállait a hajgumiból kiszabadult világoskék tincsei cirógatták. Kibontotta és előrerázta a haját, de nem volt elég hosszú, hogy takarja a melleit, sóhajtva visszavette hát felakasztott melltartóját, és újra megszemlélte az összképet.
Idétlenül erotikusnak találta, már ha létezik ilyen.
Az öltöző ajtajához sétált, habozva a kilincsre tette a kezét, majd egy nagy sóhaj után kilépett az üres folyosóra, és a tornaterem felé vette az irányt.
Jade élete, ha teljesen őszinte akart lenni magához, egy hatalmas égés volt. Olyan erejű, ami ha fizikailag ki tudna törni a lányból, erdőtüzeket okozna, városokat égetne porrá, felforralná a tengereket - ugyan ő maga belülről csupán annyit érzett, hogy kicsit melege lesz, és az arca felveszi a vörös legmélyebb árnyalatát, mint valami különös vészjelző-lámpa. Ilyenkor mindig igyekezett azzal nyugtatni magát, hogy ennél már nem lehet rosszabb, mégis, az előző legkínosabb pillanatot bármikor gond nélkül képes volt überelni. Ez nem egyszerűen szerencsétlenség volt, vagy valami végeláthatatlan pechszéria, csupán a személyiségéből adódóan hozzátartozott az életéhez. Jade nagyszájú volt és hetvenkedő, betegesen sok bizonyítási vággyal és túltengő versenyszellemmel; ennek kapcsán pontosan tudta, mikor kell becsuknia a száját és hallgatni nagyokat, ilyenkor azonban már menthetetlenül megszólalt, visszafordíthatatlanul megindítva magát a kilencven fokos lejtőn, hogy szabadeséssel száguldjon a legnagyobb trutyiba.
Vérbeli szerencsejátékosként hazardírozott. Szeretett kockáztatni, hirtelen és meggondolatlanul csapott bele bármelyik tenyérbe, ami fogadást kínált, és volt olyan becsületes, hogy a végén veszítve készségesen eleget tegyen kötelességeinek - a bajok ott kezdődtek, hogy mások nem voltak annyira becsületesek, hogy olyanban is fogadjanak, amiben nem biztosak, ezzel szüntelen veszteségre ítélve a lányt. A kékre festett haj még a legenyhébbek közé tartozott: Jade hasonló fogadásokból kifolyólag képes volt tél közepén nyári strandfelszerelésben közlekedni egy hétig (aztán a tüdőgyulladás miatt barátnői további két hétig hordták fel hozzá a házi feladatokat); aki megosztotta a tanárokat, mikor a versmondó versenyen túlfűtötten erotikus költeménnyel rukkolt elő (valójában senki nem szavalt nála nagyobb beleéléssel aznap); és aki nyáron egy hónapig viselte a vállainál az igen eredeti feliratot: „Dupla szűz vagyok, elveszed az egyiket?” (de a henna szerencsére gyorsan kopik). Ritka szerencséje is elsősorban mások jóindulatán múlott. Egyszer például odaküldték egy szórakozóhelyen egy sráchoz, akiről rajta kívül mindenki tudta, hogy meleg - végül azonban nemcsak a fiú telefonszámát kapta meg, hanem egy futó szánalom-csókot is, megúszva, hogy tényleg neki kelljen fizetnie a társaság által rendelt nagy mennyiségű italt.
Igazából a pénzt bánta legkevésbé. Szívesebben égett, mintsem hogy pénzben játsszon - de most, ebben a pillanatban a világ minden kincsét megadta volna, ha anyagilag le tudja rendezni a tétjét. Ez az a fajta fogadás volt, ami úgy kezdődött, hogy „képzeljétek el, mi lenne, ha…”, úgy folytatódott, hogy „úgysem mered megtenni”, és azzal zárult le, hogy „fogadjunk, hogy igen”.
A végeredmény pedig ígyis-úgyis kínos lesz. Ha nem csinálja meg, azért. Ha pedig megcsinálja…
Nos, rosszabb már nem jöhet. Nem igaz?
Nem igaz…?!
Az egész teste csupa libabőr volt, felváltva rázta a hideg és az izgatottság, ahogy az ajtóhoz ért. Csak be kell mennie, mosolyogva előadja magát, aztán az öreg, vaskalapos testnevelés tanárnő úgyis első dühében kiküldi, legrosszabb esetben kap mellé egy intőt is, és kész.
Hát jó. Mélyet sóhajtott, beletörődve a visszafordíthatatlanba, majd bájos mosolyt bűvölt az arcára, és belökte az ajtót.
- Elnézést kérek a késésért, tanárnő! - fuvolázta, miközben hosszú, kecses léptekkel megindult a háttal álló tanerő felé. Közben konstatálta, hogy a lányok már félrehúzódva bemelegítenek; tekintete találkozott a fogadást kicsikaró Petrával, aki nyikkanva a fenekére huppant; Clarisse elfelejtett levegőt venni, Lynn pedig egy pillanat alatt elsápadt, haja lángolni látszott hófehér arca körül. Hevesen integetni kezdett, gesztikulált és a fejét rázta, szemmel láthatólag mindent megtéve érte, hogy Jade odafigyeljen rá, a lány azonban csak szemlesütve sétált tovább a tanár felé.
- Sajnos égen-földön nem találtam a tornaruháimat, és mivel tudom, hogy nem tűri a lazsálást, gondoltam, hogy… Mr. Weber?!
Éppen ideje volt felnéznie, bár egy pillanatra azt hitte, megáll benne az ütő. A fiúk tesitanára - szikár, magas, ősz hajú példány -, hökkenten kiköpte a szájából a sípot, és arcán halvány pírral a szinte meztelen lányra nézett, kínosan ügyelve rá, hogy tekintete ne vándoroljon lejjebb a vállainál. Jade csak tátogni tudott. Egy másodpercig el nem tudta képzelni, mit keres ez a pasas itt, majd halvány gyanú kezdett körvonalazódni a fejében, és rosszat sejtve oldalra pillantott.
Nagyot nyelt, és megfontoltan a mellei elé emelte a kezét.
- Hogy, Miss Brown? - kérdezett rá a tanár a lehető legerélyesebb hangon, amit jelen esetben képes volt még használni, nem törődve vele, hogy a pár méterre álló fiúk kezdenek magukhoz térni a döbbenetből, és különös mosollyal az arcukon összesúgnak egymás között. ( Összevont tesióra? Zseniális. Fehérneműben? Annál jobb. ) Jade szíve szerint visítva kirohant volna, de azzal még inkább porba tiporta volna megmaradt méltóságát: nagy levegőt vett hát, és elszakította pillantását a kajánul vigyorgó Dylanről.
-… Hogy megnézzem, hátha valaki behozta nekem - fejezte be a lány a félbehagyott mondatot. Hangja halálnyugodtan csengett: a megszokástól immár szinte tökéletesen kontrollálta, és csak a legvészesebb esetekben vágta ki a magas C-t, mint egy mutáló kisfiú. - De úgy látom, nem, Mr. Weber. Ez esetben megnézem az öltözőben még egyszer… hátha csak… nem vettem észre a szekrényemben - csicseregte az arcára erőltetett, készséges mosollyal.
Szövege után sarkon fordult, és királyi méltósággal távozott - már amennyire égszínkék hajjal, pöttyös bugyiban és melltartóban egy testnevelésóra kellős közepén méltóságteljes lehet az ember. Még így sem kerülhette el, hogy odabent felharsanjon a nevetés, amint becsukta maga mögött az ajtót.
Nem baj, ennél rosszabb már úgysem jöhet.
Jade hajlamos volt ezt elkiabálni. Talán ha lekopogja… de nem kopogta le. Kellett volna?…
***
- A te hajad eredetileg mély hamvasbarna vagy aranybarna? - forgatta a kezében Lynn tanácstalanul a hajfestékeket, majd feltápászkodott a szőnyegről, és hunyorogva Jade felé tartotta őket. Előbb a bal, majd a jobb kezében lévő dobozt emelte fel, és tanácstalanul fintorgott. - Szerintem hamvasbarna - állapította meg, miután senki nem reagált. - Clare?
- Szerintem mind a kettő jobban hasonlít az eredetire, mint a bilikék - válaszolt Clarisse vigyorogva, és hasra fordult az ágyon. - Mégis, mi a különbség? Barna, barna. Nekem tök ugyanolyannak tűnik. Legyen ez - bökött az egyik dobozra -, ez sötétebb, talán megfogja a kéket is.
Jade eddig tetszhalottként, szétdobott tagokkal hevert a parkettán, mint aki már csak a keselyűkre vár, de most felkapta a fejét és felkönyökölt. Kétségbeesetten kilesett az ujjai közül, és gyanakodva méregetni kezdte a hajfestékeket.
- És ha nem? - érdeklődött bizalmatlanul. - Milyen színt kever a barna és a kék?
- Barnáskéket - közölte Lynn egyszerűen, félredobva az aranybarnát. - Gyere, meglátjuk! Ha nem jön be, feketére festjük… csak ne nézz már ki úgy, mint egy vacak japán rajzfilmfigura - fintorgott.
Jade hagyta magát felrángatni a földről, és engedelmesen követte a lányokat a fürdőszobába. Ott megtorpant, fancsali arccal a tükörbe bámult. Clarisse a válla fölött lesett át, és a tükrön keresztül kérdőn a szemébe nézett.
- Mit látsz?
- Egy bolondot - sóhajtotta Jade keserűen, és megcsóválta a fejét. - Mondd, miért van, az, hogy akármit csinálok, az mindig… így sül el?
- Mert olyan dolgokba fogsz bele, amik csak így sülhetnek el? - mutatott rá Clarisse, miközben elfojtott egy vigyort.
- Miért csinálok magamból folyton hülyét?
- Amióta ismerlek, ugyanezen rágódok.
- És ilyenkor miért nem tudod egyszerűen közölni, hogy nagyon sajnálsz, és bíztatni, hogy nem is akkora tragédia, hogy az egész évfolyam előtt szénné égtem? - fakadt ki Jade, mire Clarisse felháborodott horkantással a háta mögé bökött.
- Hé, az a csaj eggyel odébb van! - mordult tiltakozva, de közben békülékenyen átkarolta Jade keskeny vállát. - Lynnie tuti órákig boldogan dédelget téged. De én tudom, hogy hülye vagy - duruzsolta szeretettel -, és meg is mondom, hogy hülye vagy, ha elfejtenéd, hogy hülye vagy…
-… Nem felejtettem el.
- Ismétlés a tudás anyja - bölcselkedett Clarisse vigyorogva, és a kád szélére ült. - De nézd a jó oldalát: Dylannek majd’ kiesett a szeme a helyéről, mikor bejöttél a terembe.
- Az én szemem is kiesne a helyéről, ha egy pucér idióta riszálna be a tesiórámra… - Jade kínjában elnevette magát, és a mosdónál ügyködő Lynn felé fordult. - Akkor barnáskék?
- Hamvasbarnás-kék - helyesbített a lány. - Vizezd be a hajad, aztán elkezdünk imádkozni…
***
Idilli nap volt. Nem tökéletes, de abszolút idilli - minden úgy ment, ahogy mennie kellett. Történtek persze hibák, amiket viszont helyre lehetett hozni, botlások, amik során senki nem szegte nyakát… bár Jade rózsaszín pöttyös melltartójáról még sok alamuszi belső poént sütöttek el a következő hetekben, és egy-két fiú titokban gyakran összevigyorgott a lány háta mögött, de amiről nem tudott, az nem fájt neki. És valljuk be, amúgy is hozzá volt szokva.
Különben pedig az elkövetkező hetek egyszerűen lehetőséget sem biztosítottak számára, hogy mérgelődjön. Talán ott rontotta el, hogy nem kopogta le, mikor arra gondolt, hogy már nem érheti rosszabb; esetleg akkor, amikor két éve ripityára törte az előszobai tükröt, miközben átesett a húga fekete macskáján, és szerteszét szórta a sót, amivel a kamrából igyekezett a konyha felé…
… Vagy talán az egésznek semmi köze sem a babonához, sem a szerencsétlenséghez?
De most még nem sejtett semmit. Elégedett volt és nyugodt, álmatag mosollyal hallgatta a rövid, esti zápor szelíd zajait, miközben Clarisse fennhangon gúnyolódott Lynn szobájának kislányos berendezésén. Jade a báránykás faliórára bámult, ahogy a pasztell-lila kismutató a tizenegyes szám melletti, csíkos párnát ölelgető birka felé oson csigalassúsággal, és mikor a mutató megbökte a párnás bárányka orrát, elnyomta őt az álom.
Kit igazi élete ilyenkor még javában folyt. Szórakozottan kocogtatta az laptop mellett álló Mickey-egeres bögre fülét, miközben homlokráncolva olvasta át az aznap érkezett leveleket. Az első tényadatokat kért egy egyetemmel kapcsolatban, erre gondolkodás nélkül bemásolta az idevágó sablont, és elküldte a választ. A második egy helyesírási hibáktól hemzsegő kacsa üzenet volt, amit szó nélkül törölt. A harmadikat gond nélkül leszerelte: egy lány írt, aki összeveszett a barátnőivel.
A negyedik érdekes volt.
„… anya két éve házasodott újra, először minden tök okénak tűnt…”
„… nem tudok mit kezdeni a pasassal. Soha nem féltem senkitől ennyire, nem csinált velem semmit, de mi van, ha fog?...”
„… Folyton bámul, majd’ kiesik a szeme. Ha hozzám ér, kiver a víz. Nincs kihez fordulnom…”
A legkülönösebb az volt benne, hogy fiú írta, „Al” aláírással. A legtöbben álnevet használtak, de Kit valamiért könnyűszerrel ki tudta szúrni azokat, akik a gimnáziumba jártak, ezekre viszont szeretett körültekintően válaszolni. Kimásolta az üzenetet, a nevet és az e-mail-címet egy külön fájlba, és „FONTOS!” címmel kitette az asztalra, hogy szem előtt legyen, mielőtt sóhajtva lecsukta a laptopot. Már elmúlt éjfél, ő maga hullafáradt volt, és máris a nyakán a hétvége, amikor rengetegen szoktak írni - ki kellene pihennie magát…
Elvégre ő is emberből van.
Még ha ezt a legtöbben nem is hiszik el.
|
